Sokszor utazom tömegközlekedéssel (főként metróval, így hát most erről lesz szó), egyrészt mert szeretem, másrészt mert csak. A csak itt annak szól, hogy mindenféle közvélemény-kutatásnál és szociológiai elemzésnél jobban mutatja meg a bennünk rejlő agressziót és az egymással való kommunikáció képtelenségét.

A bejutás

A bejutás a metróba még viszonylag simán megy, kivéve, ha az ember nem reggel, Metropol-osztás idején ér oda, mert akkor bizony át kell rágnia magát az ingyenes újságért egymást taposók hadán. Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan próbálnak egymás elé vágni az emberek, hogy minél előbb a magukénak tudhassanak egy (kettő, három, stb.) példányt. Ilyenkor még attól sem riadnak vissza, hogy egymást tettleg inzultálják egy-egy bodicsekkel vagy palánkra szorítással. Azonban ha az ember átverekszi magát, máris feltárul a mozgólépcső látványa. Igaz, hogy még ott vannak az ellenőrök / biztonságiak, de ha az ember rendelkezik érvényes utazásra jogosító bérlettel vagy jeggyel, akkor a dolog könnyen abszolválható.

A lejutás

Amikor az ember a lábát a mozgólépcsőre teszi, még nem lehet benne biztos, hogy mennyi idő alatt ér le. Ugyanis ez függ attól, hogy sietősen szeretne túllendülni ezen az akadályon, hogy minél hamarabb a metrószerelvény biztonságában tudja magát, vagy pedig szépen, komótosan megállva hagyja, hogy a mozgó alkalmatosság maga vigye le, miközben, mint egy képtárban, izgalmasabbnál izgalmasabb hirdetéseket olvasgathat, amelyből értesülhet az éppen aktuális könyvszenzációkról, nyelv- és felsőfokú tanulás fontosságáról. Talán el is mélázik azon, hogy egy-egy híresebb (hogy ne mondjam, celebritás) szinte szarja a könyveket magából, hiszen havonta láthatja az éppen aktuálisan megjelent új, lebilincselő művét a pszichológiától kezdve a vámpírtörténetekig.
Ha sietősre veszi az ember a tempót, akkor bizony sok súrlódásban lehet része embertársaival kezdve a magában morgástól egészen a hangos véleménynyilvánításig (mé' nem mész taxival, ha annyira sietsz?). Azonban, még ha látszólag szabad is az út, nem mindig könnyű a célba érés. Mert elképzelhető, hogy a velünk együtt siető egyed képtelen kommunikálni a szándékát és bizony nem egyszer megtörténik, hogy a vad vágta emiatt meghiúsul, pedig csak egy „Elnézést!" kellene mondani, és ez bizonyíthatóan megnyitná az utat.
Előbb vagy utóbb azonban már arcunkban érezzük a metróból áradó hűs fuvallatot, amely azt a bizsergető érzést adja, hogy nem is olyan sokára már végignyújtózhatunk a kényelmes és illatos ülésen, kezünkben egy jó könyvvel, vagy a frissen zsákmányolt ingyenes napilap egy számával.

Közel a cél

A peronig már viszonylag könnyen eljuthatunk, kivételt képez az az eset, mikor éppen akkor érkezik be egy szerelvény, mikor mi lelépünk a mozgólépcsőről. Ekkor jövünk rá, hogy az eddigiek csak vidám tavaszi madárfütty volt a most következőkhöz. Ugyanis a le- és felszállni vágyó magyarság ellenérdekelt fél, hiszen az egyik minél gyorsabban szeretne kijutni a szabadba, míg a másik minél hamarabb feljutni a szerelvény biztonságos melegébe.
Ilyenkor könnyen elképzelhető, hogy az embert könyékkel arrébb lökik, vagy egyéb aljas támadás éri, hiszen, mint fentebb említettem, két érdekelt fél találkozik, és nem úgy van ám, hogy a szerelvény felé igyekvőknek helyet adnak, emlékezve még arra, hogy ők is micsoda tortúrán mentek át, mikor hasonló cipőben jártak, bár az is elképzelhető, hogy éppenséggel még éppen a frissen élő emlékek hatására cselekszenek oly durván és közönyösen, „a másiknak se legyen könnyű"-elv alkalmazásával.
Ha azonban átvészeljük ezt a tatárjárásra emlékeztető néhány pillanatot, már ott is állunk a peronon, várva a szerelvényünket.

Célba érve

Beérkezik a metró, és mi udvariasan helyet adunk a leszállóknak (vagy nem, de erről később), hogy aztán végre célhoz érve elfoglalhassunk a minket megillető helyünket akár ülve, akár állva.
Tapasztalati megfigyelés, hogy bizony a háború még nem ért véget, hiszen az állampolgárok, valami érthetetlen oknál fogva, egy kicsit sem mobilisak, értve ez alatt azt a tényt, hogy mikor felszállnak, rögtön le is cövekelnek, és egy tapodtat sem hajlandók beljebb menni, még akkor sem, ha a tömegközlekedési eszköz közepén egy kisebb táncmulatságot is lehetne tartani. Talán a félelem cövekeli őket az ajtóhoz, a rettegés, hogy nem tudnak majd leszállni annál a megállónál, ahova az útjuk vezet. Talán az a démoni iszonyat lehet eme dolog mögött, hogy meg kellene szólítaniuk utastársukat (beszédbe elegyedni velük! – még leírni is borzalmas!), hogy az legyen oly bűbájos, és lépjen egy kicsit beljebb, vagy ha már ez nem lehetséges, akkor legalább őt engedje útja folytatására.
Nagyon érdekes megfigyelni azt is, hogy többen inkább állnak, de nem kérik meg az ülőket, hogy egy kissé csusszanjak arrébb, hogy ő is le tudjon ülni. Sokszor volt már, hogy egy idősebb hölgy, megállva előttem, várta, hogy én magam teljesítsem ki nem mondott óhajtását a leülés irányában, én azonban, beszédből értő ember, ezt nem vettem tudomásul. Ilyenkor villámokat szórva csattogott el, és megállva az egyik ajtónál úgy, hogy azért még jól lásson, villámokat szórt szemével felém, majd mikor a távozás rögös útjára léptem, visszajőve elfoglalta a helyemet, és közben a neveltetésemről tartott egy kisebb értekezést.

A leszállás

Mint már fentebb írtam, a leszállás sem egy győzelmi menet, ugyanis a „félreállunk, míg a leszállók leszállnak"-elv nem igazán érvényesül. Mikor kinyílik a szerelvény ajtaja, az ember úgy érzi magát, mint egy híres ember, annyian állnak vele szemben, már csak a vaku hiányzik. Van helyette azonban vad tusa, mert nincs idő megvárni, míg az ember lekecmereg, hiszen addig a fent maradók esetlegesen elfoglalják a legjobb helyeket a kocsiban. Így aztán az ember a Vietnámban szolgáló amerikai katonákat megszégyenítő ügyességgel kell, hogy átvágja magát az emberdzsungelen, ha ki akar lépni a peronra, hogy utazását befejezze, és végre az éltető napfényre jusson, amely, mint tudjuk, minden élet egyik alapköve.

Befejezés

A továbbiakban két, már régen történt eseményt fogok a Nagyérdemű elé tárni, hogy lássák, milyen izgalmas élethelyzetek adódhatnak, ha az ember nyitott szemmel és füllel közlekedik a városban.

Utóirat

Természetesen remegve várom a hozzászólásokat, amelyek megerősítik (ne adj Isten megcáfolják), kiegészítik az általam leírtakat, amely végén talán egy utazási kisokost is létrehozhatunk a Nagy Magyar Tömegközlekedésről.

Ha tetszett, csatlakozz!